A középkornak nevezett �naiv vallásosság� érája valójában közelebb állt az egyetemes hagyomány fényteli centrumához. Igen. Közelebb, már kronológiailag is, de azáltal is, hogy restaurálni kívánta a - temporalitástól független, mert afölött álló - Világkirály eszméjét. Az égi hierarchia leképzôdéseként jelent meg az a Rend, amit célszeru volt kiterjeszteni az azt tagadók szuverén világára is, még ha valójában ott is ugyanezen rend létezett a partikuláris viszonyoknak megfelelôen. A lovagság, lovagiasság virága Európában, csakúgy mint az iszlám Keleten üde virágzással az önmagáért való pompázás és gôgösség felé tekeredett, ezért lehetett szükség arra, hogy Kelyhét helyes irányba, fölfelé tereljék végre, a tiszta égen világító Napkorong felé. Alázat Isten felé, példamutatás az ember felé.
Az egyetlen Törvény hirdetése, a Rend megteremtése és a belsô út végigjárása volt az új lovagság feladata. Mindenfajta esetlegességen felülemelkedve, a személyes jegyeket levetve, egy rendkívül magas szellemiségnek rendelve magát a �militia� tagja valóban szent küldetést volt képes teljesíteni. Mindez a középkori lovagrendek tekintetében megállapítható. A változások és ellentétek világából lehetséges kiutat kínáltak a fegyelemre, erôre, tettre, engedelmességre és huségre, ugyanakkor a szükséges kontemplációra, integrációra nevelô katonai szervezôdések, melyek exoteriálisan a Szent (kis) háború megvívására alakultak. Az Isten által fenntartott középponthoz kapcsolódva a teljes szabadság vált elérhetôvé, s nemcsak úgy, hogy ténylegesen csak a Szentszéknek tartoztak felelôsséggel.
A Német Lovagrend, - melyet a XII. században névlegesen a betegek és sebesültek ellátására hoztak létre - alapjaiban a templomos és Johannita regulát vette át, s Szuz Mária oltalmában tevékenykedett. Tábori kórházaikkal a német ispotályos közösségek I. Frigyes szétesett csapatai számára enyhülést és segítséget kínáltak, hogy azok a két király seregeit a késôbbiekben újult erôvel, megfelelô támogatással fogadhassák. Ekkor merült fel az a lehetôség, hogy saját, német lovagrend alakuljon meg. Az ekkorra már jelentôs hatalmat birtokló �nagyobb� lovagrendek mellett politikai tényezôként a háborúba csak �késôbb� bekapcsolódott németeknek is szüksége volt egy felvirágoztatható, valódi kontingensre, mely adott esetben a királyi - valójában császári � eszmékhez képes igazodni. 1196-ban III. Celestin pápa szentesítette a Német Lovagok Rendjét.
A Szentföldön többek közt Monfort erôdjében s a templáriusok mellett Chastel Pelerinben kaptak lehetôséget fegyveres szolgálatra. Elsôdlegesen azonban csakugyan a biztosított területekre áradó (fôleg német-római területekrôl) zarándokoknak segítettek a Caritas nevében. A német lovagok létszám és felszereltség tekintetében a keresztesháborúk idején elmaradtak ugyan Szent János lovagjai és a Templom lovagjai mögött, ám bátorságuk mindig az elôbbiek szintjén állt. A lovagok felismerhetôek voltak a tisztaság makulátlan fehérjében, a Lux által áthatott fehér köpenyükben, melyre fekete keresztet varrtak. A fekete nap - ami fekete keresztként is kifejezôdik - a Megnyilvánuló mögöttibôl árad ki a Szellem által s gyújtja lángra a szív szentélyében parázsló szikrát. Az a heroikus út, amit a tagok felvállaltak mindig példaértéku volt a laikusok számára; azonban nem szabad elfeledkeznünk a szerviensek szerepérôl sem, akik mindenkor biztosítani próbálták a kibontakozást, s azáltal, hogy rendi (szerzetesi) kereteken belül éltek, a szellemiség jótéteményeiben éppúgy részesültek, mint harcoló testvéreik a nekik megfelelô szinten.
A megalakulás I. (Stauf) Frigyes, a �Barbarossa� által vezetett lelkesedés következménye volt, s mint imperátori igazodás a késôbbiekben is szorosan kötôdtek a német uralkodóházhoz, jobban mondva egy ceasari prioritáshoz (különösen nagy diplomáciai szerepet játszott például Salzai Hermann nagymester, II. Frigyes - a stupor mundi � oldalán a �két kard háborújában�). Szentföldön harcoló rendként engedelmesség és hôsiesség szempontjából mindig Outremes érdekeit állították legelsô helyre - legalábbis Akkon végsô elestéig. Mindezt az 1244. évi Egyiptomi hadjáratban is bebizonyították, ahol a La Forbie síkságon történt ütközetbôl csupán három teuton lovag tért vissza élve (a templomosok közül 33, és 26 johannita). A továbbiakban kerülvén az adatok útvesztôit, érdemes a rend európai utóéletére kitérnünk, hiszen miután a Szentföld végleg elveszett, a harcoló rendek létalapja megszunt. A körzetbôl a németek távoztak leghamarább, s túlélésüket valószínüleg a további �fegyverrel térítésnek� köszönhették (mert északon voltak még nem-keresztény népek)...
A �tengerentúl� elvesztésekor Velencébe, majd pedig porosz területekre tették át székhelyüket a lovagok, s az északi szláv pogány népek ellen vívtak sajátos magánháborút - egyúttal elzárkózva a mindjobban hanyatló Nyugat lovagi eszméket fokozatosan elvesztô profanizálódásától.
Területigényüknek megfelelôen a mai Litvánia helyén létrehozott államok a jégmezôk és hóviharok védelme alatt - csodálatos módon - sokáig létezett. Önálló politikai tényezôként töltötte be e kietlen területen a feladatát szigorú államuk, mígnem az orosz nemzeti expanzióval szembekerülve visszavonulásra kényszerültek. Nagy valószínuséggel megállapítható az is, hogy a gyalázatos körülmények között feloszlatott templomos lovagrend német területeken is üldözött tagjainak menedéket biztosítottak rendházaikban s a további akciók lehetôségét is nyújtották, amennyiben engedélyezték rendjükbe való belépésüket. Tehát a beavatott trubadúrok által magasztalt templáriusok számára továbbvihetô lehetett a birtokolt Bölcsesség - ami persze eleve nem lehetett olyannyira idegen a német lovagrend �belsô körétôl� sem. Mivel nem tartoztak felelôséggel egyetlen világi uralkodónak sem, szilárd lovagi államuk - fôleg a környezetüket befolyásoló pénzügyi machinációk miatt � határozott ellenszenvet váltottak ki a Magyar királyból is, holott Erdélyi területeiket az árpádháztól kapták ajándékba. Szabályos hadjáratra volt szükség, hogy kiuzzék a korona területeirôl a Német Lovagok Rendjét, s északnak (elôször német területekre) orientálják ôket. A német fejedelemségek mikrovilágából - egy számukra oly idegen világból is � méltósággal távoztak, ismét csak északnak, a pólus irányába - a történelem kaotikus forgása elôtt még existens árja területek fényessége és sötétsége felé, az Éjféli Nap honába.

                    /írta: Rásonyi Ábel/