Czike László

                                 Pengeélen táncoló közszolgáltatások

A másik ‘kedvenc’ témaköröm - ami miatt ugyancsak ‘pengeélen’ táncolunk! - a legkülönfélébb közszolgáltatások rohamosan romló minősége, s a csillagos égbe szökő ára. Eléggé el nem ítélhető rossz szokás, hogy reggelenként a ‘Napkeltét’ - ha nem is nézzük, de bekapcsolva hagyjuk; s így akaratlanul részesülünk abban a gyönyörben, mikor a negédesen bájolgó, kis csillagszemű női hölgy a következőt búgja: „És ne feledje: itthon - otthon van!”. Nagy László koszorús költőnk írta a direkt ideillő szép sorokat, ha nem is kifejezetten ugyanebben az összefüggésben: „Rémálom temploma, s én alul ízzok; szavamat nem halkítom, de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon?!” Bizony, nem vagyunk itthon! Kóbor vérfarkasok, karvalytőkések, békés privatizátornak álcázott predátorok - a kollaboráns magyar komprádor burzsoázia aktív részvételével - elsinkófálták már a legfontosabb közszolgáltatásainkat is, aminek beláthatatlan vége lesz! Ketyeg a beépített, időzített bombák tucatja, - mert a magyar jövedelmek növekedése nem tart lépést az államilag elcsalt közszolgáltatások inflációs áremelkedésével, amiért a magyar végül kénytelen lesz újra tábortűzön főzni, s gyertyalánggal világítani; hacsak nem akarja, hogy végül az adósok hágai börtönébe kerüljön mondjuk egy telefonszámla miatt. De mégha ‘csak’ erről lenne szó! Azonban sokkal nagyobb baj, hogy az Európai Únióba vezető út egyre romló minőséggel van kikövezve, - persze növekvő árak mellett! Szép példájául, hogy nem a mi életünk minőségének javítása a végső cél, hanem valami egészen más... A minap a helyi önkormányzat egyik munkatársa - telefonbeszélgetésünk alkalmával - találóan fogalmazta meg: „Nem az Únióba megyünk, hanem a gödör fenekére!” Speciális ismeretelméleti alapul kijelentéséhez az szolgált, hogy az ELMŰ egy-két éve takarékossági okból megszüntette helyi hibaelhárító és karbantartó kirendeltségét, miből kifolyólag az egyre gyakoribb üzemzavarok elhárítását Budapestről, 40 kilométerről végzik. Ez az intézkedés nyilván a boldog multinacionális tulajdonosok fejében, Berlinben vagy Párizsban fogant; szemléletesen mutatva a mamutcég irányíthatatlanságát. A költségek ugyanis megnőttek, az áramszolgáltatás minősége pedig romlott... Ha arra gondolok, hogy a honi jövedelmekhez képest már amúgy is nagyságrendileg eltúlzott áramdíjakat a következő félév során három ízben, mintegy 30 %-kal is felemelik majd - ökölbe szorul a kezem. Más. Méltán ‘kedvenceim’ a bankok, - s köztük is elsősorban az Országos Takarékpénztár és Bank Rt.; népszerű nevén az OTP, ‘a lakosság’ bankja. Bármilyen primitív tranzakció lebonyolítása több napi hideg élelem magunkkal vitelét feltételezi, de minimum rámegy egy délelőtt; épp úgy, mint amikor kényszerűségből pénzt akarunk feladni csekken a postán. Mind a két intézmény ügyvitelszervezése ‘saját dugájába dőlt’, mert a számítógépesítés hihetetlen mértékű várakozási időket, túlbonyolított munkavégzést, állandó káoszt és a működési költségek horribilis növekedését ‘eredményezte’, - mely utóbbit az OTP újabb és újabb burkolt áremelési trükkökkel igyekszik kompenzálni. Már a legapróbb műveletekre (pl. pénz-kivét) is külön díjat számítanak fel; - s nem elég, hogy vállalkozói folyószámlára betéti kamatot alig, vagy egyáltalán nem fizetnek; még döbbenetes összegű bankköltséget is felszámítanak, a különdíjakon felül. Az ügyfél-váróban mást sem hallani, mint panasz-áradatot... Nem marad más hátra, mint a ‘bankomat’ igénybevétele - még magasabb költség fejében. Megint más. Időnként nem viszik el a megtelt szemét-konténert, csak telefoni ‘könyörgésre’. Ami a környezetvédelmet illeti, arról ne is beszéljünk. Szeméthegyek, parlagfű-erdők, telenként ‘szakosodott’ erdei fa-tolvajok; és hát a cementmű emissziója... S a környezetvédő civil szervezetek?! A többi néma csend, s kőbezárt fájdalom. Minden egyre nehezebben működik. Hogy mégis működjék; beavatkozásra van szükség - többnyire telefonon. Több ezer forint felesleges kiadás - havonta! De a telefontársaságoknak már az sem elég, hogy külön kapcsolási díjat számláznak, s ez azt jelenti: akkor is fizetsz, ha nem beszéltél senkivel. A telefonközpontok meg önfeledten zenélnek; mindig a te költségedre. Kisvárosunkban egy zseni feltalálta, hogy a hálózati telefonok 4-5 kicsöngés után egy egyébként nem létező, központi ‘üzenetrögzítőre’ kapcsolnak, ami szintén az improduktív költségeket növeli. Ám az ‘ide’ rámondott üzeneteket a címzett természetszerűleg soha nem kapja meg...
Az egyetlen dolog, ami máig kifogástalanul működik: a vízszolgáltatás, mert még nem privatizálták. El sem merem képzelni, ha mondjuk az amerikai Bechtel cég a Tigris és az Eufrátesz után majd ‘magáévá teszi’ a Dunát és a Tiszát is, mert akkor már saját vizünk sem lesz többé, s esetleg kötelezővé teszik a cola-ivást...

Az európai integráció, a globalizáció első vészterhes lépcsője nyilvánvalóan nem értünk történik; hisz az életlehetőségeink nem javulnak, hanem romlanak. Egykor, az átkosban, legalább létezett egy vigasztaló ‘jogintézmény’: az építő kritika. Ma már ilyen sincs. Még megérjük, hogy segélykérelmeinket, panasz-beadványainkat egyenesen Hágába, vagy rosszabb esetben például Chicagóba címezhetjük; nem fogunk választ kapni rájuk - úgy sem. Mondom, hogy pengeélen táncolunk.         

Vác, 2003. július 30.
                                                                Czike László