Czike László
                     
                                    Isten-ópusz két tételben  

1. Istenhit alapfokon
Nem hiszem, hogy tudományos értelemben tévednék, esetleg vallási eretnekséget állítanék, mikor azt mondom: magányos individuumként az „ember” még ma is a fán makogó majomként élne...! A már emberszabású elődünk sorsdöntő ‘spontán mutációja’ éppen abban állhatott, hogy az agyában kialakult a kommunikáció, a tagolt beszéd szervi eszköze/központja; - a közösségi élet, a céltudatos munka-megosztás nélkülözhetetlen feltétele. De mitől lettünk ‘lelkes állatok’: emberek?!

A paleontológia és az antropológia nem ismer olyan őskori leletet, mely szerint létez(het)ett volna - akár átmenetileg is! - olyan „ember-ősünk”, amelyik már minden (testi és „egyéb”) adottsággal rendelkezett, kivéve a legfontosabbat: nem volt isteni „lelke”... Márpedig elvileg léteznie kellett egy olyan „O-időpontnak”, amely előtt valamely egyed még lélek nélküli „elő-ember” volt; az utódja pedig már lélekkel is bírt! Amennyiben az emberi lélek több holmi fikciónál, vagyis valóságosan létező, és nem valami szimbólum, - akkor legalábbis csodálkoznunk kell ama furcsa véletlenen, mely szerint az ember már azonnal „lelkes lényként” jelenhetett meg a földi élet színpadán, mihelyst „egyébként is” (testileg) emberré vált... Ha az ember emberré válásával éppen egyidejűleg „kapott” lelket is, akkor éppen a léleknek a testbe költözésétől vált a mai értelemben vett emberré; így következésképp a lélek megjelenése, illetve az ember-előd emberré válása között szigorú ok-okozati összefüggés áll(t) fenn. Valószínű persze, hogy a lélek - mint  normális körülmények között bárki, aki új lakást vesz! - ‘kulcsrakész otthonba’ (értsd: a cro-magnoni ősünk testébe) költözött be; a törzsfejlődés legmagasabb fokán, mikor az már minden szükséges testi adottsággal rendelkező vagyis „össz-komfortos” előember lehetett... Ilyenformán kezdetleges beszédközpontja is volt, hogy ne csak a lélek „belső hangján”, hanem fennhangon is tudjon imádkozni!
A hiányzó láncszem - the missing link - nem létezik; vagy majom, vagy ember!

Egyáltalán nincs szándékomban olvasóimat megviccelni! Hogy ezek a gondolatok az embereket már a megelőző korokban is sűrűn foglalkoztatták, arra jó példa az a tanmese, amelyet oly gyakran hallottam gyermekkoromban, apai nagyapámtól. Már nem emlékszem, bibliai volt-e a történet, - mindenesetre „bibliai ihletésű”, annyi biztos...

„Élt egyszer valamikor Indiában egy király (fejedelem vagy maharadzsa), aki megátalkodott istentagadó lévén; - mindenáron ‘tényekkel’ akarta bebizonyítani, hogy Isten és emberi lélek nem létezik, s hogy Őt és a vele való lelki kapcsolat lehetőségét csupán az emberi fantázia agyalta ki - kínzó magánya enyhítésére. Alapfeltételezése szerint az olyan ember, aki a születésétől soha nem találkozik papokkal, hogy azok hitet plántáljanak a fejébe - soha nem fogja Istent imádni. A királynak fia született. A csecsemőt az apja teljes magányban neveltette fel; otthonát áthatolhatatlan sziklafalakkal vétette körül, hogy a cseperedő gyermek véletlenül se találkozhassék senki élő emberfiával. Teltek-múltak az évek, a fiú kamasszá, majd daliás ifjúvá serdült. Tekintve, hogy senki nem tanította meg az emberi szóra; nem tudott beszélni, így ha lehetősége nyílt volna rá, akkor sem kommunikálhatott volna senkivel. Egy nap reggelén meglátogatta a fiát az apa, és meglepő látványban lett része...! Az ifjú a falakkal körülvett udvar közepén térdelt, és a földre leborulva, csukott szemmel, összetett kézzel a felkelő nap felé fordulva  imádkozott - hangtalanul... A király megrendült, s meghatódástól sírva ölelte magához a fiát, és attól a naptól istenhívővé vált maga is.”

A fiúnak (az agyában) volt kommunikációs, vagyis beszédközpontja, melyet nem használhatott semmire, - hiszen társaság hiányában némaságra volt kárhoztatva. Ám a természetfölötti kapcsolata - mivel teljes értékű ember volt: az isteni lelke! - hibátlanul működött és lám: buzgó imádságra tanította és késztette teremtőjéhez.

2.  Istenhit felsőfokon  
Egy kedves, új ismerősömtől kaptam az alábbi kis történetet, ami George Thomas new-englandi plébános prédikációjaként jelent meg a ‘Marana Tha’ című lapban.
„Húsvét reggelén, amikor zsúfolt templomában felment a szószékre prédikálni, - egy régi, rozsdás-rozoga madárkalitkát vitt magával, letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog történni. Elkezdte a prédikációt:
„Amikor tegnap végigmentem a Főutcán, szembe jött velem egy fiatal gyerek és  kezében lóbálta ezt a madárkalitkát. A kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:
- Na, mit viszel magaddal?  
- Csak ezt a három vacak madarat - felelte.   
- Aztán mit akarsz csinálni velük? - kérdezősködtem.
- Hazaviszem őket és szórakozom velük - felelte a fiú. Feldühítem őket, kihúzom
   a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket. Élvezni fogom!
- De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?
- Ó, van otthon két macskánk - mondta -, azok szeretik a madárhúst. Megetetem
  őket velük. - Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:  
- Fiam, mennyit kérsz a madarakért?
- Nem kellenek magának azok a madarak, Atya! Hiszen azok csak vacak szürke
   mezei madarak. Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek!
- Mennyit akarsz értük? - kérdeztem ismét.
A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz dollár. Kivettem a zsebemből a tíz dollárt, odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és egy pillanat alatt eltűnt...
Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, majd kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a madarakat.”

„Miután Thomas plébános elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik, új történetbe kezdett:
„Egy nap a Sátán és Jézus között párbeszéd folyt. Sátán épp az Édenkertből jött, és büszkén dicsekedett:
- Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik,
  olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek! 
- Mit fogsz csinálni velük? - kérdezte Jézus.       
- Szórakozni fogok velük. Megtanítom őket, hogyan házasodjanak, és hogyan
   váljanak el egymástól; - feldühítem őket, s még arra is megtanítom, hogyan
   gyűlöljék és kínozzák egymást, hogyan részegeskedjenek és kábítózzanak; meg
   arra, hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel és öljék egymást. Nagyon
   fogom élvezni! - mondta a Sátán.
- Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból?
- Megölöm őket! - felelte a Sátán.
- Mennyit kérsz értük? - érdeklődött tovább Jézus.                                                    
- Nem kellenek neked azok az emberek! Nem jók azok semmire! Megveszed őket,
  ők pedig csak gyűlölni fognak. Leköpnek, megátkoznak és megölnek!
- Mennyit kérsz? - kérdezte újból Jézus.
A Sátán végignézett Jézuson és megvető gúnnyal mondta:
- A véredet, az összes könnyedet és az egész életedet!
Jézus így szólt:
- Megegyeztünk! - aztán kifizette az árat...”

Ezzel George Thomas fogta a madárkalitkát és lement a szószékről.”

Vác, 2004. március 31.

                                                                     Czike László