Czike László
                                             Pengeélen táncoló  

Ezt az írásomat semmi másnak, mint gondolatébresztőnek szánom. Nem lesznek benne sem falrengető igazságok, sem lélegzetelállító leleplezések, sem ‘éleseszű’ okfejtések; - sem egyéb szellemi brillírozás, amit amúgy elvárhatna az olvasó...!
Először majdnem azt a címet adtam neki, hogy „Tabuknak évadján”, de ez nem lett volna túl jó ‘reklám’, hiszen a demokrácia többek között állítólag épp arról szól, hogy - legalábbis az újságírásban - nincsenek tabuk. Sajtószabadság van!
Ami azt jelenti, hogy a hír szent, a vélemény pedig szabad. Uborkaszezon lévén újabb vérfagyasztó hírekkel nem szolgálhatok; - véleményem viszont van...
Kezdjük a nyárral! Öt-hat éve közhely, hogy ‘valaki’ ellopta tőlünk a tavaszt és az őszt. Ezt tehát már megszoktuk. Ami azonban megszokhatatlan, az a tél és a nyár: a fagy, a zimankó, a jégverés, az afrikai ‘hőhullámok’ szélsőségessége; - az özönvizek és a sivatagi szárazság egyre kibírhatatlanabb kontrasztja. Mivel a természetben élünk - szinte ‘meteoropaták’! -; az időjárás minden önkényének ki vagyunk szolgáltatva. Szemben ‘az urbánus’ nyafogókkal, - akik tüdőgyulladást kapnak már egy futó júniusi záportól is. A saját bőrünkön tapasztaljuk a kisgazda egzisztenciák minden megélhetési kínját; - lehetséges ugyan, hogy Magyarország valamikor kimagasló éghajlati adottságokkal rendelkezett a zöldség és gyümölcs termelés céljára, ám ez ma már messze nem így van. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt itt hagyhattuk a kertünket akár két hétre is; - mikor megjöttünk, meglocsoltunk, és nemsokára újra feszesen, vidáman álltak a paprika és a paradicsom palántái. Ez ma már elképzelhetetlen! Egyetlen napi locsolás ‘gondatlan kihagyása’ végzetes következményekkel járhat, - a napsugárzás természetellenesen izzó, pokoli-vad tüzétől kirepedezik, kiég a puszta föld is; s a gazok kivételével elpusztul minden növényzet. Egyetlen paradicsom-palánta ‘életben tartása’ is egész embert kíván; s amikor már nyújtanád a kezed, hogy ‘leszüreteld’ a zöldből halványpirossá váló saját termésű paradicsomot - mily’ szörnyűség! -, keddről szerdára a hibátlannak látszó ‘bogyók’ egyik fele kivétel nélkül megfeketedik, valami ismeretlen kórtól. A gyümölcsfákról már ne is beszéljünk...! Ha kivirágoznak, szinte bizonyos, hogy előbb a hirtelen támadt erős áprilisi fagy, utóbb pedig a tyúktojásnyi jégeső veri el a frissen kifeslett szirom-orgiát; - ami megmaradt, az megtermékenyületlenül leszárad a fáról, mert a kemény fagyokat áprilisban minden átmenet nélkül váltja fel a 30 º C-os hőség és a több hetes aszály, ami végképp elvágja a levélrügyek kipattanásához szükséges vízfelvétel minden utánpótlását... A fák ezután három hétig állnak kopaszon, - már virág és még levél nélkül. Ami ezután következik - májustól augusztusig -, az az ázsiai monszun és az afrikai sivatagi szélsőségek kíméletlen keveréke; hosszú hetekig forró szél fúj, zörgősre kiszárítva mindent, majd hirtelen özönvízszerű felhőszakadások következnek: a lezúdult víztömeg át-rohan a betonszerűen kopogósra tömörödött földek felett, letarolva minden, még a lábán álló száras növényt. A levegő páratartalma nulla vagy száz százalék, - át-menet vagy köztes értékek nincsenek. Eddig ismeretlen kártevő rovarok, hernyók kelnek ki ezrével, s rágják le napok alatt a még megmaradt zöld leveleket. (Majd augusztusban megjelennek az afrikai sáskák is.) Az egészségtelen, hetekig tartó párában kártevő és mérges gombák szaporodnak el a fák törzsén, a fűben, - több fát a nyár derekán tesz tönkre, s öl meg a monília. A levegő színültig telt gonosz spórákkal, illetve a parlagfű és a feketeüröm pollenjével. Allergiás lett a világ! A kertek alján ősszel már veszett rókák is kószálnak; megmarva embert és állatot. Késő estétől hajnalig a láncra vert, étlen-szomjan őrzésre kényszerített pitbullok vonítása hallatszik; - amit csak időnkint szakít meg a közeli folyónál vadkacsázó vadorzók lövöldözése, vagy éppen a multimilliomos szomszéd kóbor petárdáinak éles pukkanása. A sűrű sötétben a szomszéd macskái aranyhalainkra vadásznak...
Valamikor ez egy békés ország volt; kiváló mezőgazdasági adottságokkal. Ma a kisgazdák és a szocialisták egymást hülyítik az önkormányzatban; mezőgazdaság már nincsen. Van csatorna-társaság, - telefonhálózat, egészen a lakatlan lóistálló melletti szénaboglyáig, ahol két kóbor kutya lakik. Világbanki beruházások, meg a Phare-program; - jövőfelélő eladósodás és segély a bantu magyaroknak. Lopás,  korrupció mindenütt, ‘emelt’ szinten. Ha többet lopunk, még jobban eladósodunk, mert az ellopott, önprivatizált, feleslegesen épített hálózatok költsége is - hitel...
De visszatérve a mezőgazdálkodásra; - növénytermesztéssel és állattenyésztéssel szemlátomást nem akar itt már foglalkozni senki. A hagyományos, munkaigényes termelés elsorvadt - nem tart rá ‘igényt’ a magasságos piac! -; kvázi-nagyüzemi gépesítésre, felszerelésre senkinek nincsen tőkéje, hitelt pedig erre nem adnak a nagyságos bankok. Mint mondottam: a mezőgazdálkodás hagyományos kedvező adottságai, komparatív előnyei rég megszűntek, mind a múlté. Éghajlatunk már csak ‘egy időjárási házaspár’ nevével jellemezhető: El Niño és La Niña... Ezt a megállapításomat kiegészítem még egy saját empirikus megfigyeléssel is. Az év-szakok összemosódása (tavasz és ősz eltűnése), s az általános ‘elsivatagosodás’ mellett ugyanis az időjárás rövidtávon is egyre hektikusabb jelleget ölt. Arra is képes, hogy minden átmenet nélkül egyik nap szibériai telet, másik nap trópusi nyarat produkáljon - esetenként 15-25 fokos hőmérséklet-ingadozással 24 órán belül! A másik, hogy évek óta mintha lopakodva, minden diszkrét ‘esemény’ (pl. orgona-virágzás, aranyeső, ibolya, stb.) egyre előbbre ‘hozakodna’, - ami csakis annak lehet a következménye, hogy a globális felmelegedés folytán az éghajlati övek a sarkok felé felfelé tolódnak vagyis Magyarország éghajlata ‘tropizálódik’, aminek látszólag ellentmond, hogy ugyanakkor a telek viszont szibériaivá válnak. Csak egyetlen biológiai példa az égövek leírt ‘felkúszására’: az eredeti, évtizedes tudományos tények szerint az Atalanta-lepke (Vanessa atalanta) hazánkban nem őshonos; - a mediterrán vidékeken kikelő nemzedéke, ‘légi úton’ átkelve  az Alpok hegyláncain jut el Magyarországra, ahol is augusztusi keléssel egy második, ‘jövevény’-generációt hoz létre. Két-három éve, fokozódó mértékben megfigyelhető, hogy az Atalanta (amely hazánk egyik legszebb pillangója) ‘ős-honossá’ vált, vagyis már az első generációja is nálunk repül ki, júliusban...  
Ami a kisgazdák, a családi gazdálkodók ‘földtulajdon-megváltását’ illeti; mindez szerintem hazug, álszent, tervszerű hamis propaganda szerves része - nem fogja, s nem is akarja itt senki méregdrága hitelből megvenni a földjét, hiszen az eddigi kormányok aljas vagy téves mezőgazdasági politikája úgy tönkretette az ágazat gazdasági feltételrendszerét, hogy terveket szőni már semmi értelme. Gondoljunk csak a sertés-válságra, a tej-válságra, stb.! Az európai integráció a piacaink új-gyarmatosítását jelenti, amihez magától értetődően ki kell húzni a földet minden magyar paraszt lába alól. Nincs, és nem is lesz itt mezőgazdasági kistermelés, - a földeken még néhány évig burjánzik a parlagfű, majd megjönnek a befektetők, és újabb plázák s lakóparkok épülnek mindenütt. A kisgazdákból kamatrabszolgák és munkanélküliek lesznek; - ez már ‘előre levajazott’ tény. Ehetjük a génkezelt amerikai növényeket, a kiselejtezett s harmadosztályú, ízetlen (vagy prionokkal ízesített!) úniós húsféléket; s ihatunk rá tejnek nevezett ‘holland kumiszt’, ha lesz pénzünk megvenni. A magyar ízeket (minőséget és árakat) pedig el kell felejteni.
A másik ‘kedvenc’ témaköröm - ami miatt ugyancsak ‘pengeélen’ táncolunk! - a legkülönfélébb közszolgáltatások rohamosan romló minősége, s a csillagos égbe szökő ára. Eléggé el nem ítélhető rossz szokás, hogy reggelenként a ‘Napkeltét’ - ha nem is nézzük, de bekapcsolva hagyjuk; s így akaratlanul részesülünk abban a gyönyörben, mikor a negédesen bájolgó, kis csillagszemű női hölgy a következőt búgja: „És ne feledje: itthon - otthon van!”. Nagy László koszorús költőnk írta a direkt ideillő szép sorokat, ha nem is kifejezetten ugyanebben az összefüggésben: „Rémálom temploma, s én alul ízzok; szavamat nem halkítom, de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon?!” Bizony, nem vagyunk itthon! Kóbor vérfarkasok, karvalytőkések, békés privatizátornak álcázott predátorok - a kollaboráns magyar komprádor burzsoázia aktív részvételével - elsinkófálták már a legfontosabb közszolgáltatásainkat is, aminek beláthatatlan vége lesz! Ketyeg a beépített, időzített bombák tucatja, - mert a magyar jövedelmek növekedése nem tart lépést az államilag elcsalt közszolgáltatások inflációs áremelkedésével, amiért a magyar végül kénytelen lesz újra tábortűzön főzni, s gyertyalánggal világítani; hacsak nem akarja, hogy végül az adósok hágai börtönébe kerüljön mondjuk egy telefonszámla miatt. De mégha ‘csak’ erről lenne szó! Azonban sokkal nagyobb baj, hogy az Európai Únióba vezető út egyre romló minőséggel van kikövezve, - persze növekvő árak mellett! Szép példájául, hogy nem a mi életünk minőségének javítása a végső cél, hanem valami egészen más... A minap a helyi önkormányzat egyik munkatársa - telefonbeszélgetésünk alkalmával - találóan fogalmazta meg: „Nem az Únióba megyünk, hanem a gödör fenekére!” Speciális ismeretelméleti alapul kijelentéséhez az szolgált, hogy az ELMŰ egy-két éve takarékossági okból megszüntette helyi hibaelhárító és karbantartó kirendeltségét, miből kifolyólag az egyre gyakoribb üzemzavarok elhárítását Budapestről, 40 kilométerről végzik. Ez az intézkedés nyilván a boldog multinacionális tulajdonosok fejében, Berlinben vagy Párizsban fogant; szemléletesen mutatva a mamutcég irányíthatatlanságát. A költségek ugyanis megnőttek, az áramszolgáltatás minősége pedig romlott... Ha arra gondolok, hogy a honi jövedelmekhez képest már amúgy is nagyságrendileg eltúlzott áramdíjakat a következő félév során három ízben, mintegy 30 %-kal is felemelik majd - ökölbe szorul a kezem. Más. Méltán ‘kedvenceim’ a bankok, - s köztük is elsősorban az Országos Takarékpénztár és Bank Rt.; népszerű nevén az OTP, ‘a lakosság’ bankja. Bármilyen primitív tranzakció lebonyolítása több napi hideg élelem magunkkal vitelét feltételezi, de minimum rámegy egy délelőtt; épp úgy, mint amikor kényszerűségből pénzt akarunk feladni csekken a postán. Mind a két intézmény ügyvitelszervezése ‘saját dugájába dőlt’, mert a számítógépesítés hihetetlen mértékű várakozási időket, túlbonyolított munkavégzést, állandó káoszt és a működési költségek horribilis növekedését ‘eredményezte’, - mely utóbbit az OTP újabb és újabb burkolt áremelési trükkökkel igyekszik kompenzálni. Már a legapróbb műveletekre (pl. pénz-kivét) is külön díjat számítanak fel; - s nem elég, hogy vállalkozói folyószámlára betéti kamatot alig, vagy egyáltalán nem fizetnek; még döbbenetes összegű bankköltséget is felszámítanak, a különdíjakon felül. Az ügyfél-váróban mást sem hallani, mint panasz-áradatot... Nem marad más hátra, mint a ‘bankomat’ igénybevétele - még magasabb költség fejében. Megint más. Időnként nem viszik el a megtelt szemét-konténert, csak telefoni ‘könyörgésre’. Ami a környezetvédelmet illeti, arról ne is beszéljünk. Szeméthegyek, parlagfű-erdők, telenként ‘szakosodott’ erdei fa-tolvajok; és hát a cementmű emissziója... S a környezetvédő civil szervezetek?! A többi néma csend, s kőbezárt fájdalom. Minden egyre nehezebben működik. Hogy mégis működjék; beavatkozásra van szükség - többnyire telefonon. Több ezer forint felesleges kiadás - havonta! De a telefontársaságoknak már az sem elég, hogy külön kapcsolási díjat számláznak, s ez azt jelenti: akkor is fizetsz, ha nem beszéltél senkivel. A telefonközpontok meg önfeledten zenélnek; mindig a te költségedre. Kisvárosunkban egy zseni feltalálta, hogy a hálózati telefonok 4-5 kicsöngés után egy egyébként nem létező, központi ‘üzenetrögzítőre’ kapcsolnak, ami szintén az improduktív költségeket növeli. Ám az ‘ide’ rámondott üzeneteket a címzett természetszerűleg soha nem kapja meg...
Az egyetlen dolog, ami máig kifogástalanul működik: a vízszolgáltatás, mert még nem privatizálták. El sem merem képzelni, ha mondjuk az amerikai Bechtel cég a Tigris és az Eufrátesz után majd ‘magáévá teszi’ a Dunát és a Tiszát is, mert akkor már saját vizünk sem lesz többé, s esetleg kötelezővé teszik a cola-ivást...

Az európai integráció, a globalizáció első vészterhes lépcsője nyilvánvalóan nem értünk történik; hisz az életlehetőségeink nem javulnak, hanem romlanak. Egykor, az átkosban, legalább létezett egy vigasztaló ‘jogintézmény’: az építő kritika. Ma már ilyen sincs. Még megérjük, hogy segélykérelmeinket, panasz-beadványainkat egyenesen Hágába, vagy rosszabb esetben például Chicagóba címezhetjük; nem fogunk választ kapni rájuk - úgy sem. Mondom, hogy pengeélen táncolunk.         

Vác, 2003. július 30.
                                                                Czike László