Czike László
                     
                                         Isten a lelkünkben lakik!   

Nem hiszem, hogy tudományos értelemben tévednék, esetleg vallási eretnekséget állítanék, mikor azt mondom: magányos individuumként az „ember” még ma is a fán makogó majomként élne...! A már emberszabású elődünk sorsdöntő ‘spontán mutációja’ éppen abban állhatott, hogy az agyában kialakult a kommunikáció, a tagolt beszéd szervi eszköze/központja; - a közösségi élet, a céltudatos munka-megosztás nélkülözhetetlen feltétele. De mitől lettünk ‘lelkes állatok’: emberek?!

A paleontológia és az antropológia nem ismer olyan őskori leletet, mely szerint létez(het)ett volna - akár átmenetileg is! - olyan „ember-ősünk”, amelyik már minden (testi és „egyéb”) adottsággal rendelkezett, kivéve a legfontosabbat: nem volt isteni „lelke”... Márpedig elvileg léteznie kellett egy olyan „O-időpontnak”, amely előtt valamely egyed még lélek nélküli „elő-ember” volt; az utódja pedig már lélekkel is bírt! Amennyiben az emberi lélek több holmi fikciónál, vagyis valóságosan létező, és nem valami szimbólum, - akkor legalábbis csodálkoznunk kell ama furcsa véletlenen, mely szerint az ember már azonnal „lelkes lényként” jelenhetett meg a földi élet színpadán, mihelyst „egyébként is” (testileg) emberré vált... Ha az ember emberré válásával éppen egyidejűleg „kapott” lelket is, akkor éppen a léleknek a testbe költözésétől vált a mai értelemben vett emberré; így következésképp a lélek megjelenése, illetve az ember-előd emberré válása között szigorú ok-okozati összefüggés áll(t) fenn. Valószínű persze, hogy a lélek - mint  normális körülmények között bárki, aki új lakást vesz! - ‘kulcsrakész otthonba’ (értsd: a cro-magnoni ősünk testébe) költözött be; a törzsfejlődés legmagasabb fokán, mikor az már minden szükséges testi adottsággal rendelkező vagyis „össz-komfortos” előember lehetett... Ilyenformán kezdetleges beszédközpontja is volt, hogy ne csak a lélek „belső hangján”, hanem fennhangon is tudjon imádkozni!
A hiányzó láncszem - the missing link - nem létezik; vagy majom, vagy ember!

Egyáltalán nincs szándékomban olvasóimat megviccelni! Hogy ezek a gondolatok az embereket már a megelőző korokban is sűrűn foglalkoztatták, arra jó példa az a tanmese, amelyet oly gyakran hallottam gyermekkoromban, apai nagyapámtól. Már nem emlékszem, bibliai volt-e a történet, - mindenesetre „bibliai ihletésű”, annyi biztos...

„Élt egyszer valamikor Indiában egy király (fejedelem vagy maharadzsa), aki megátalkodott istentagadó lévén; - mindenáron ‘tényekkel’ akarta bebizonyítani, hogy Isten és emberi lélek nem létezik, s hogy Őt és a vele való lelki kapcsolat lehetőségét csupán az emberi fantázia agyalta ki - kínzó magánya enyhítésére. Alapfeltételezése szerint az olyan ember, aki a születésétől soha nem találkozik papokkal, hogy azok hitet plántáljanak a fejébe - soha nem fogja Istent imádni. A királynak fia született. A csecsemőt az apja teljes magányban neveltette fel; otthonát áthatolhatatlan sziklafalakkal vétette körül, hogy a cseperedő gyermek véletlenül se találkozhassék senki élő emberfiával. Teltek-múltak az évek, a fiú kamasszá, majd daliás ifjúvá serdült. Tekintve, hogy senki nem tanította meg az emberi szóra; nem tudott beszélni, így ha lehetősége nyílt volna rá, akkor sem kommunikálhatott volna senkivel. Egy nap reggelén meglátogatta a fiát az apa, és meglepő látványban lett része...! Az ifjú a falakkal körülvett udvar közepén térdelt, és a földre leborulva, csukott szemmel, összetett kézzel a felkelő nap felé fordulva  imádkozott - hangtalanul... A király megrendült, s meghatódástól sírva ölelte magához a fiát, és attól a naptól istenhívővé vált maga is.”

A fiúnak (az agyában) volt kommunikációs, vagyis beszédközpontja, melyet nem használhatott semmire, - hiszen társaság hiányában némaságra volt kárhoztatva. Ám a természetfölötti kapcsolata - mivel teljes értékű ember volt: az isteni lelke! - hibátlanul működött és lám: buzgó imádságra tanította és késztette teremtőjéhez.

Vác, 2004. február 27.

                                                                     Czike László