Czike László

                    Gyurcsány már pitizik a népnek

Gyurcsány Ferenc, szeretett miniszterelnökünk legutóbb bejelen­tet­te az Or­szág­gyű­lés előtt az ő népének, hogy mintegy 150 milli­árd forintnyi nagyságrendben mozgásteret lát arra, hogy némileg  csökkent­se a reánk malomkőként nehezedő adóterheket. Azóta ez az összeg – nem utolsósorban a koalíciós partner SZDSZ nyomá­sá­­ra - 200 milliárdra „emelkedett”, s az sem lehetetlen, hogy érvé­nyes és eredményes népszavazás esetén majd valahol 250 milli­árd forint magasságában fog megállapodni, netán elérheti a 300-at is.

Némi gyanúra ad ugyan okot, hogy az adóprés szorításának eny­hí­tését valamiféle adórendszer-egyszerűsítés operatív tervével egy­idejűleg jelentették be és tervezik végrehajtani, aminek ugyebár az szokott lenni a lényege, hogy a monumentális szerkezeti átalakítá­sok közepette elfogy-eltűnik a beígért adócsökkentés – mármint az életszínvonal javulása –: csak statisztikai tényként regisztrálható.

Az SZDSZ, az 1 %-os párt persze minden termikre rácsimpaszko­dik, csakhogy nemlétező népszerűségét valamelyest felsteigerolja. Ha az MSZP elnöke történetesen 1000 milliárdnyi mozgásteret lá­tott volna sűrű, delphoi útjai valamelyikén, hát az SZDSZ azonnal tolómércét s logarlécet ragad, majd Eörsi Mátyás rögvest bejelenti, hogy a számításaik szerint lehet az a mozgástér bizony 1100 is!

Hogy lehet az, hogy az elmúlt évek drámai adó-és járulékemelései után hirtelen adócsökkentésre nyílt, nyílik lehetőség? Ennyi­­re si­ke­res lenne a Felzárkóztatási Program eddigi kérészéle­tének telje­sí­tése? Annyi pótlólagos többletet beszedtek már tőlünk adóból, já­rulékból, a járulék pótjárulékából, vizitdíjból; annyi potyautast lelepleztek, hogy túlcsordult a maastrichti vájdling? Immár olyan ala­csony lenne az államháztartásunk hiánya, s akkora pótlólagos adósság­tör­lesz­tést teljesítettünk, hogy végre fellélegezhetünk?  

Leszóltak az Unióból, hogy most már hagyjatok a népnek is?

Sajnos nem így van.

Ezzel szemben az az igazság, hogy a megszorító intézkedések nem érték el céljukat, mindössze annyi „változott”, hogy az infláció fel­ugrott a kétszámjegy közelébe – mindjárt el is éri -, ami a gazda­ság természetes védekezése (láza) az állam manipulatív beavat­ko­­zá­sa­ival szemben. A felzárkóztatási várakozások nem teljesülnek, lemaradásunk egyre fokozódik, hiszen még a velünk együtt csat­la­­kozott országok is messze elhúztak mellettünk, hogyan közeled­nénk hát a fejlett Nyugathoz, amikor a Kelet legvégén kullogunk? A költségvetési helyzetünk sem sokat javult, csak a statisztikákra felkent smink vált összetettebbé, többtényezőssé – az államadós­ság továbbra is oly’ meredeken nő, hogy már mérni sem érdemes.

Nem keletkezett hát itt semmilyen mozgástér.

Egyszerűen arról van szó, hogy amit adócsökkentésre „szánnak”, annak összege belül van a statisztikai hibahatáron. Ha mondjuk 200 milliárdot „fordítanának” adócsökkentésre, ez bizony nem éri el a GDP 1 %-át, vagyis azt a mértéket, amennyivel a mai stagflá­cióban az ország éves bruttó teljesítménye állítólag nő.

Fogalmuk sincs róla, hogy hol tartanak. A makro-számok, muta­tók – ahogy esik, úgy puffan – spontán, „ön­maguktól” alakulnak, s a mért „tényadatokra” sem ajánlott mérget venni. A GDP ugyan­is olyan számított összeg, amelynek a képzési módja eleve magá­ban hordja önnön növekedését. Tudni kell, hogy a GDP csökkené­se normális körülmények között spontán sohasem következik be -hogy mégis csökkenjen, ahhoz természeti vagy társadalmi katak­lizmának kell történnie. Ha valamelyik ország sta­tisz­ti­­kája tehát stag­ná­lást mér, az azt jelenti, hogy egyrészt dekonjunktúra van, másrészt azt, hogy az ország vezetése teljességgel tanácstalan.

Adócsökkentés lesz (?), a hibahatáron.

A GDP 1 %-a  így nyugodtan elkölthető, akár béremelésre, akár az adók csökkentésére is, ettől a világon semmi nem változik. Ettől a mértéktől sem szegényebb, sem gazdagabb nem lesz senki. Sem az állam, sem a polgárai.

Egyikük sem érzi meg.  

Ez volt hát a dolgok praktikus oldala.

Ami az „elméleti alapokat” illeti, az megint csak arra vall, hogy a magyar miniszterelnök tényleg részvénytársaságnak, azon belül is ügy­vezetői ter­ritóriumának tekinti az országot. Lassan minden vi­szonylagossá, átmenetivé, változékonnyá, cseppfolyóssá, bizony­ta­­lan­ná, ideiglenessé, gyökértelenné, sodródóvá válik.

Ebben a kísérleti országban minden folyton lebeg.

Lebeg a benzin ára, majd meghaladja a 300 forintot. Lebeg az eu­ró árfolyama, majd eléri a 300 forintot; ám bevezetni akkor sem fogják, inkább eltörlik a forint árfolyamsávját is, hogy a devalvá­ci­ónak immár technikai korlátja se maradjon. Lebegnek az árak, le­beg­nek a kamatok, s hamarosan már a bé­reket is lebegtetni fog­ják. Lebegő ország leszünk; mint a Mohamed koporsói ég és föld – beteg adóalanyok a kórházban, a kórterem és a folyosó között.

Lebegni fognak az adók is – választások után mindig feljebb, az új választások előtt mindig lejjebb fognak lebegni; a szilárd trendet s a szilárd talajt végleg elfelejthetjük. Felettünk lebeg óvón az MSZP szociális platformja, s a miniszterelnök újabb janusarcú reformja.

A mértékeket sűrűn korrigálja a fontoskodó SZDSZ.

Ám most a janusarcok hirtelen mosolygósra változnak.

Mert népszavazás jön, s az ősszel egy újabb. Majd jövőre az EU-s képviselő-választás, végül 2010-ben a magyar országgyűlési kép­vi­se­lők megvá­lasztása.

Adni kell, mert kér a nép, mégha a kenyeret mind el is lopták.

Ha nincsen valódi kenyér, hát teremteni kell kevés virtuálisat.

Gyurcsány mostantól már pitizni fog a népnek.

Ne higgyünk neki!

Vác, 2008. március 4.

                                                           Czike László