Rendszerváltó szabadkőművesek

 Ez a könyv többrétegű történet.

Amikor a Magyar Televízióban elnöki főtanácsadó voltam, be akartak szervezni egy szabadkőműves páholyba.

A laikus emberek azt hiszik, hogy egy páholyban koponyákkal kugliznak, és mind­untalan csupasz tőrrel hadonásznak.

Ez nem így van. A kőművesek fehérgalléros „úriemberek”, sima beszéddel, bo­hó­kás bajuszkával.

Időnkint pöttyös nyakkendőt öltenek, és boldogan viháncolnak, ha ezt vala­melyik testvéren is felfedezik.

Felületes szemlélőnek infantilis szerzetek, önfeledten játszadozó kamaszoknak tűnnek.

De nem azok!

Ám ettől  a hamis látszattól még félelmetesebbek lesznek.

Nincs félelmetesebb, mint a tigris, ha rászabadul a töltött káposztára.

A szabadkőművesek ugyanis velünk, a sorsunkkal játszadoznak.

 Amikor megkerestek, halálos rémület lett úrrá rajtam.

Aztán – 2-3 év alatt – ahogy a direkt próbálkozások lanyhultak, az eltelt idő eny­hülést hozott, a köszvény csitult; a pszichoszomatikus folyamatok lelassultak, az agy kitisztult, a lélek vakrémülete kíváncsisággal kezdett vegyülni.

Mit akarnak ezek tőlem? Kik ezek? Mi lesz, ha belépek? Mibe lépek bele? Mi lesz, ha nem lesz visszaút?

Ha sokat vacillálok, hezitálgatok, akkor ezt packázásnak fogják tekinteni – annak is tekintették -, ami sűrű bajok forrása lesz.

Lett is! Az életemet ugyan nem veszítettem el, de az egészségemet, a lelki ma­gabiztosságomat igen. Meg az állásaimat.

De megmaradtam embernek, aki a maga ura. Megmaradtam embernek, akinek egy főnöke van: Jézus.

Nem léptem be sehova.

 Amint munkanélküli lettem – tudtam, miről volt szó! -, a lelkem megacéloso­dott. Nyomorogva, de valahogy megéltünk. Mindennap kértem Jézus Krisztust, vagy szólítson magához, vagy erősítsen meg. Ennek ellenére gyakran elájultam.

Aztán a rosszullétek elmúltak, a bátorságom visszatért. Elkezdtem olvasni, hogy minél többet megtudjak, és írni, hogy kiírjam magamból a frissen szerzett szo­katlan ismereteket. Apránkint kinyílt e belső szemem, s lelkemet betöltötte az erő, a mindvégig bennem szunnyadó Jézus Krisztus. Nem mondta, hogy minden rendben lesz. De erőt adott, hogy újra önmagam lehessek. Lassan mindent meg­tanultam, ami a témában megtanulható, pedig az okkult ismeretek koráb­ban nem hogy nem vonzottak, de rémületet keltettek bennem. Világéletemben angyalok közé vágytam, és akkor egyszerre ott találtam magam egy rakás an­gyali képű, tisztességes polgárnak álcázott, hatalmi tébolytól szenvedő démon­nal.

 Először nem mertem írni erről semmit, mert minél többet megértettem, annál jobban féltem tőlük. Aztán – 5-6 év elteltével – már nem féltem. „Ne féljetek!” – mondta Jézus, és a szívemet halált megvető bátorság töltötte el. Először az okkult hatalommal foglalkozó írásaimban „kvázi tréfára” vettem a dolgot, mert visszamenőleg megpróbáltam a komikus oldaláról megközelíteni a velem tör­tén­te­ket. Ezek az írásaim a jelen könyv függelékében szerepelnek. Megtörtént események, epizódok, fiktív szereplőkkel, meseszerű környezetben. Jezowski kalandjai a vakolókkal…

Aztán amint az ismereteim lassan felölelték a teljes történelmet az idő mélysé­gében, térben pedig az egész glóbuszra kiterjedtek – rájöttem, hogy ez bizony egy mindent átfogó szakrális és globális háború a Sátán (fattyai) ellen, amely az egész Glóbuszon, sőt, a teljes Világegyetemben zajlik, időben pedig vissza­nyúlik egészen a Genezisig. Bátorságomat, életerőmet, humoromat, írni tudá­so­mat Jézus Krisztus adta vissza, nélküle nem élnék.

 Miután térben és időben mindent megértettem – keresztény hitem sziklaszi­lárd­dá és megingathatatlanná vált. Megírtam mindent, úgy, ahogy történt. Sőt, a globális és egyetemes összefüggéseket is megírtam.

Uram, legyen meg a Te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt, a Föl­dön is.

Vác, 2013. február 22.

                                                                                   Czike László