Orbán Viktor szupersztár

Amikor 1996 májusában Orbán Viktor interjút adott a Demokratának, mint a hetilap új írója, a Dombi által készített interjút részletes szövegelemzésnek vetettem alá. Minden ismeretem alapján konkréten és direktben megjósoltam, hogy Orbán Viktor lesz Magyarország következő miniszterelnöke. Bencsik And­rás csak nevetett rajtam és írásomon, de – „becsületére” legyen mondva – „tu­dományos érvekkel alátámasztott jövendölésemet” az augusztusi számban szin­te szó szerint kiadta, ámbár nem tudta megállni, hogy ne írjon felvezetőként a cikkem elé egy ironizáló főszerkesztői véleményt, amelyben ellenérzéseit fejtet­te ki, gondolataimmal, érveimmel szemben. Terjedelmes cikkemnek is azt a két­ke­dő-gúnyos címet adta: Orbán Viktor szupersztár.

Érdekes, még maga Orbán Viktor sem hitt a jóslatban, amit magánlevélben – „túl fiatal vagyok” - meg is írt nekem.

Mondanom sem kell – jóslatom maradéktalanul megvalósult.

 Személyesen is megismerkedtünk. Miután Orbán elolvasta írásomat, megkért, legyek a gazdasági kabinet (Varga Mihály) tanácsadó szakértője. Az is lettem, főként költségvetési, államadósság és privatizációs ügyekben. Amikor Orbán tény­legesen miniszterelnök lett, Bencsik András hirtelen „megtért”, és a mai na­pig Orbán Viktor egyik leglelkesebb „rajongója”. Az én történetem más. A Fi­desz soha, egyetlen gazdasági tanácsomra sem hallgatott. Amikor pl. részletes jelentést írtam Varga Mihálynak a már akkor visszafizethetetlen államadósság­ról, csak annyit mondott: „Ne foglalkozz az államadóssággal, nem lesz kam­pány­téma.” Biztos lévén igazamban, tovább erőltettem a dolgot, erre a követ­kező válasz jött: „Laci, az nem lehet, hogy a szocik (sic!) mindent ennyire rosszul csináltak volna!” A választási siker után sokan államtitkári jövőt „jósol­tak” nekem, de nem így lett. A sikert követően érthetetlenül „kegyvesztett” let­tem; a Fidesz még csak arra sem méltatott, hogy engem támogasson az elnök­jelöltségért folytatott versenyben a Magyar Televízióban, ahol akkoriban elnöki főtanácsadó­ként dolgoztam. A Fidesz (Bárány Anzelm révén) minden írásomat „elkommunizálta”, engem pedig elfelejtett. Eközben lassan megértettem, hogy a Fideszhez nekem semmi közöm, sőt, Orbán Viktor sem az, akinek hittem.

Már 1998-ban meg is írtam a győztes Fidesz kormányprogramjának kritikáját, amely megjelent az Új Időkben.

 Ettől a pillanattól kezdve folyamatosan kitüntetett figyelemmel követtem Or­bán Viktor életútjának, beszédeinek és egyéb tevékenységének, megnyilvánu­lásainak minden mozzanatát, mert sehogyan sem fért a fejembe, miként lehet­séges, hogy a szimpatikus Orbán Viktor hogyan lehet egy mindenestül ellen­szenves, ál-jobboldali párt, a Fidesz frontembere; hogyan is lehetséges, hogy a tehetséges és kiváló szónoki képességekkel megáldott fiatalember téves gazda­ság­politikát vállal fel, és korábbi reményeimmel ellentétben, egyáltalán nem hajt végre forradalmi változásokat a posztkommunista viszonyok ellen, a ma­gyar nemzet felemelkedése érdekében. Azt reméltem, hogy az Orbán vezette kor­mány megtagadja a kommunista államadósság folytatólagos szolgálatát, vissza­államosítja a „spontán privatizáció” során ellopott népvagyont – ehelyett nem történt semmi ilyesmi. Minden maradt  tehát a régiben, a felelősöket nem vonták felelősségre, a privatizációt tovább erőltették, az államadósság tovább nőtt, az életszínvonal nem emelkedett az elvárható mértékben.

Mi több, a Bokros-csomag következményeit sem számolták fel.

 Még egyszer megpróbálkoztam Fidesz-tanácsadással, 2000 és 2002 között Do­monkos László, a gazdasági kabinet – ma az ÁSZ elnöke – vezetőjének „karita­tív” tanácsadója voltam. Munkám során részt vettem különböző gazdasági tör­vények elő­készítésében, mármint a tervezetek véleményezésében. Amikor a par­la­menti frakció megbízásából „ízekre szedtem” a kisvállalkozások támoga­tásáról szóló törvény-tervezetet, feltárva annak tarthatatlan gyengeségeit, a Fi­desz-frakció (pl. Mádi László) hangos tetszésének adott kifejezést. Az előter­jesztő – Fónagy János – ennek cseppet sem örült. Az törvényi előterjesztés vé­gül változtatás nélkül „átment”, engem meg megint csak elfelejtettek, egyetlen köszönő szó nélkül…

Ezek után megértettem, hogy negatív tapasztalataim nem „apró hiányosságok” csupán, hanem a Fidesz lényege.

Mármint az ostoba törtetés, a pragmatikus-léha „ötletelgetés” és legfőképpen a hálátlanság.

 De még mindig nem értettem, hogyan illik a szimpatikus Orbán Viktor ebbe a vigasztalan összképbe?

Mindenesetre továbbra is kitüntető figyelmet szenteltem a Fidesz vezérének, lelkialkatának jobb, objektív megértésére.

Minden erőfeszítésemmel arra törekedtem, hogy beszédein, intézkedésein ke­resz­tül megismerjem az embert.

 Erről szól ez a könyv, ami egyben a „rendszerváltás” két évtizedének története is, egy specifikus dilemma tükrében.

Arról van szó, hogy Orbán Viktor – személye minden ellentmondásosságával – a „rendszerváltás” korszakának meghatározó személyisége. Mint tudjuk, e tekin­tetben két, egymással ellentétes nézet az uralkodó megközelítés.

Az egyik szerint minden országnak olyan miniszterelnöke van, amilyent megérdemel, vagyis az ország és viszonyai alapvetően meghatározzák, milyen ember lehet a miniszterelnök. Ti. az ország – történelmi – korlátait nem ugor­hatja át még a miniszterelnök sem… Országgal együtt meg pláne nem… A másik szerint az ország olyanná válik, amilyenné majd a regnáló miniszterelnök teszi, hiszen lényegében „mindent” – és az ellenkezőjét is! – megtehet, akaratát nem korlátozza semmi. Én azt gondolom, hogy mindkét tényezőnek sorsdöntő szerepe van. Ország és miniszterelnöke rendkívül erősen egymáshoz idomultak – mindkettőt a kettősség jellemzi. Álságos magabiztosság, ugyanakkor látvá­nyos kudarcok és hátraarcok.  Ál-sikerek és mindenen eluralkodó frusztráció. Melldöngetés és lejtmenet. Lébecoló világ-elit és nyomorgó, kilakoltatás előtt álló százezrek. Szívhez szóló szónoklatok, és kiüresedett törvények. Általános tudathasadás…

 Hogy hogyan jutottunk idáig? Erről is szól a könyv.

Hogy Mária országából a megújuló hiánycél országa, a New York-London-Brüsszel-központú világállam reményt vesztett adósrabszolga provinciája let­tünk. Miközben a miniszterelnökünkért ma is milliók rajonganak, addig másik ugyanannyian Gyurcsány Ferencet vagy Bajnai Gordont kívánják vissza. Hogy ma Magyarországon már templomok helyett a bankokban imádkozik a nép. Hogy mintha már az egész magyar nép szemlencséjén a szürkehályog tenyész­ne.

 A könyv elsősorban Orbán Viktorról szól.

A nagyívű szónokról, akinek istenes beszédeit korábban Balog Zoltán refor­mátus lelkész, mai Emberi Erőforrások minisztere fogalmazta. A fiatal miniszter­elnökről, aki az Európai Parlamentben szembeszállt a benditákkal, megvé­del­mezve Európa keresztény gyökereit és a friss magyar alaptörvényt. Aki viszont nem érti, hogy a magyarság géntartaléka Erdélyben van, honi földön pedig annak a parasztságnak a kétkezi munkája a legfőbb történelmi érték, amelynek a lába alól most készül végleg kihúzni a termőföldet. Aki még mindig nem érti, hogy az ún. „devizaalapú hitel” a bankrendszer égbekiáltó csalása, amelyet már régen visszamenőlegesen meg kellett volna semmisíteni, 15 évi fegyházzal sújtva a felelős bűnösöket.

Ez a könyv a potenciális szakrális királyfiról szól, aki nem lett Csaba királyfi, pedig mindenki ebben reménykedett.

Ez a könyv a bennszorult magyar tálentumról szól, arról, hogyan lett a nemzeti hősből középszerű johannita lovag, kvázi óbudai fülkeforradalmár.

Ha a magyar virtus kivirágzik, többnyire támad a szokásos vadkan, ha meg nem, hamvába hull, magától elenyészik.

 Vác, 2013. február 22.

                                                                                        Czike László