Czike László
                                    Nagykoalíció vagy forradalom    

Van nekem egy fiatal barátom, aki szenvedélyesen érdeklődik a történelem ok-okozati összefüggései iránt; - különös tekintettel a magyar történelemre, valamint a szabadkőművességre. Előzetesen tegyük meg a szükséges megkülönböztetést!
A szabadkőművesség legalább 6-800 éves múlttal rendelkező, francia és angol gyökerű; 2-300 éve nagyjából már az egész világra kiterjedő; - önmagát részben az ókori Egyiptomból, vagy Salamon király temploma lerombolásától (Kr. u. 70.), de legalábbis a Templomos Lovagrend megjelenésétől eredeztető, tehát ősi titkos társaság. Mint ilyen - jó vagy rossz előítéleteinktől függően - olyannak tekinthető, mint egy szerzetesrend, vagy egy vallási szekta, mely különböző történelmi okok következtében még a középkorban szembeszállt az egyházzal, és világi küldetést vállalt. Az 1600-as és 1700-as évektől a francia irányzat (v.ö.: Grand Orient) az európai, majd a tengerentúli forradalmak szervezésében játszott fontos szerepet; míg az angol irányzat (v.ö.: Skót Rítus, Angol Nagypáholy) a lordok passziójává, sőt, a királyi ház kvázi-hivatalos világnézetévé s ‘elit szervezetévé’ vált. A mai polgári titkos társaságok az egykori szabadkőművességnek már csak igen halvány utánzatai; - egy részük megmaradt az ősi hagyományok, szertartások, szimbólum-rendszerek őrzője; másik részük viszont abszolút világivá, a politika, mint afféle úri huncutság háttér-tanácsadójává vált, mint a Bölcsek Kövének letéteményese. A lényeg az, hogy az ősi rituálé már többségében csak hivatkozási alap az eszme jogfolytonosságának ‘biztosítására’ és deklarálására. Nem bizonyított az össze-függés a rituális irányzatot folytatók, - illetőleg azon ‘polgári társaságok’ között, amelyek manapság jelentős befolyással bírnak a politikára, szerte a világon. Sőt, az sem bizonyítható, hogy azok az exkluzív társaságok, amelyek ilyen vagy olyan módon hatást gyakorolnak az egyes nemzetállamokon belüli hivatalos politikára, illetve nemzetek feletti kapcsolatrendszereiken (Lions Club, Rotary Club, stb.) keresztül talán a világpolitikára is - bármiféle szerves kapcsolatban állnának a szó eredeti értelmében vett szabadkőművességgel. Direktebb összefüggés valószínű a világ vezető pénzügyi és politikai elitjét fémjelző legismertebb személyiségek fél-titkos, rendszeres találkozói (Római Klub, Bilderbergi Csoport, Királyi Társaság, stb.) és a világpolitika ‘mindenkori alakulása’ között, - ámde azt már senki nem tudhatja, mennyiben is hozhatók ezek kapcsolatba ‘a klasszikus értelemben vett’ szabadkőművességgel... A titkos jelleg ugyanis szükséges, de nem elégséges fel-tétele, hogy egy társaság ‘leplezett aktivitását’ szabadkőművességnek nevezzük. Ám hogy valami nem bizonyítható; még nem jelenti azt, hogy nincs is. A köznépi, vulgáris megközelítés mindent annak tart, ami megmagyarázhatatlanul jelentős, de mégsem nyilvános erőt képvisel. Fiatal barátom bedobta történelem-tanárának ‘a vakolás’ szót; s tanára azt felelte: „egészen más”, mint a szabadkőművesség... 
A szabadkőművesség ‘történelmi’ kategória, a vakolás pedig napi politikai.
A ‘vakolás’ afféle kőműves-műszó, ami a politikai gyakorlatban ‘a fedett’, sőt a dupla fenekű manőverek elfedésére irányuló háttérhatalmi cselekvés, illetve háttértanácsadói törekvés. Valamilyen titkos, nem publikus hatalmi tranzakció professzionális felépítését jelenti, pontosabban a gondosan ‘felhúzott’ épület kívül-belül bevakolását, hogy ‘felavatása’ (üzembe helyezése, beindítása) után legitimnek, hivatalosnak látsszék, ami valójában nem (volt) az. Ha a jól ismert ‘paktum’ kifejezést halljuk, biztosak lehetünk benne, hogy ‘vakolók’ hozták azt tető alá. De hogy ezek a vakolók szabadkőművesek-e; - azt senki nem tudhatja. Munkahipotézisként feltehetjük, hogy igen; a lényeg úgysem a szavakban van. 

Amikor 1997-ben megismerkedtem néhai Dr. Skultéty Sándorral († 2002.), aki akkoriban az MTV Rt. főigazgatója és vezető jogtanácsosa volt, és később Orbán Viktor kormányának környezetvédelmi közigazgatási államtitkára lett; - nagyon hamar és nagyon jó barátok lettünk. (Már amennyire 45 év felett, vagy bármilyen életkorban egyáltalán beleláthatunk egy másik emberbe.) Sanyival (és másokkal) sokat politizáltunk; mi több: állandóan politizáltunk, hisz a Magyar Televízióban magasabb vezető beosztásban dolgozni szükségszerűen egyet jelent a politikával. Ám politizálásunknak különös aktualitást is adott, hogy közeledett az 1998. évi országgyűlési képviselő választások időpontja. Mindenki az ország, és személyes sorsát ‘latolgatta’; miközben magában a Televízióban is erősödött a katarzis, az effektív politikai hatalmi befolyás, az arra irányuló nyílt vagy burkolt törekvés...
Azt mindenki tisztán látta, hogy a Horn-kormány (a szocialisták) népszerűsége a ciklus végére mélypontjára zuhant; - 1997. végén egyes közvélemény-kutatások szerint az MSZP, a Fidesz és a Kisgazdapárt szinte fej-fej mellett ‘haladtak’ a népszerűségi listán, egyenként 22-27 % közötti részaránnyal. Várható volt, hogy az MSZP nem nyer; de a Fidesz vagy az FKgP egymagában való győzelmét senki nem tudta reálisan elképzelni. Első ízben vált szinte drámaivá az ország politikai megosztottsága. Érdekes, hogy amíg az ember meg nem érzi a vakolás szagát és ízét, vagy amíg el nem sajátítja a paktumok rendezőelvét és gyakorlatát, addig - akár egy primitív futballszurkoló! - csak atomizált, megosztott szereplőkkel képes elképzelni ‘a bajnokságot’! Magam épp ilyen voltam. S mivel egyrészt kizártnak tartottam a Fidesz, mint párt választási győzelmét (egymagában nem is győzött!), de a Kisgazdapártét úgyszintén, a kettejük ‘koalíciója’ pedig szimplán agyrémnek tűnt; másrészt viszont biztosra vettem Orbán Viktor személyes ‘befutását’, ámde sehogyan sem tudtam elképzelni, ‘milyen pártstruktúra mellett’ jöhet ez létre. Az én mindig jól értesült barátom ravaszkás mosollyal súgta meg a megoldást: „Laci, ebből nagykoalíció lesz!”. Ennek technikai részleteit ugyan nem tárgyaltuk ki, - de én mindenesetre jó viccnek, amúgy merő képtelenségnek tartottam volna, hogy Orbán Viktor egyezményes miniszterelnök legyen, Fidesz-MSZP nagykoalíció élén! Azután évekkel később, mindig újra meg újra elgondolkoztam a ‘zseniális’ megoldási terven, s lassanként megértettem azt a mögöttes gondolatmenetet, ami nemhogy veszített volna ‘aktualitásából’, hanem 2002. óta még aktuálisabb, mint valaha. Sőt, a 2002-es parlamenti választások előtt jómagam is elkezdtem mélyen elmélkedni az ország politikai megosztottságának nagykoalíciós megoldásán; és hogy milyen következtetésekre jutottam, megjelent a Magyar Demokratában és a KAPU-ban: „Németh Miklós szupersztár”, valamint „Keresztény szocializmus” címek alatt. Többek között ezekben említést tettem arról is, hogy egy ún. spontán találkozón egy keresztény baráti kör megpróbálta volna ‘rávenni’ - a keresztény - Németh Miklóst, hogy ne a szocialisták színében induljon a 2002. évi parlamenti választásokon. Egy exkluzív társaság meghatározó vezetői pedig arra igyekeztek rávenni engem, hogy ne írjak - ilyeneket... Láthatjuk tehát, hogy vakolás - létezik! Eszmefuttatásomnak ezen pontján eljutottunk oda, hogy meg kell magyaráznom, mi is a nagykoalíciós megoldás lényege, oka, s milyen érvek szóltak mellette!

Valamely országban a fennálló hatalmi rendszert, struktúrát leginkább forradalmi, tehát ‘erőszakos’ úton lehet megdönteni. Nálunk Magyarországon 1990-ben nem ez történt; - mint tudjuk: „Bátor, fiatal politikusok vállalkoztak arra, hogy meg-változtatják a rendszert.”. Magyarán: rendszerváltás (sőt, rendszerváltoztatás!) történt, - vagyis megváltoztatták a rendszert, de a forradalommal ellentétben vér, erőszak, általános válság és persze ‘a nép’ nélkül. A népfelség elvének messze menő (és mutató!) mellőzése megkérdőjelezi az egész rendszerváltás, s a jelenleg fennálló ‘polgári rendszer’ eszmei és jogi értelemben vett legitimitását is. Amikor egyesek számon kérték a múlttal való tételes elszámoltatás elmaradását, vagy azt, miért maradhatott a szocialista nómenklatúra ‘bántódás nélkül’ a gazdasági, sőt a pénzügyi és politikai hatalomban, vagy miért maradhattak el rendre a radikálisabb társadalmi változások; - erre mondta néhai Antall József miniszterelnök maróan cinikus gúnnyal: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Mert nem tetszettünk. De ne csupán a forradalom oldaláról közelítsük meg a kérdést, hanem másfelől is, tudniillik a kívánatos béke, a nyugalom, a társadalmi stabilitás oldaláról is... Amit mondani akarok, az a következő. Ha 1990-ben forradalmi úton döntöttük volna meg a pártállami diktatúrát, akkor ugyan jó nagy cirkusz, égszakadás, sőt, földindulás keletkezett volna; ám mindenesetre ma valamiféle ‘úgy kell nekünk’, illetve ‘magunknak csináltuk’ demokráciában élnénk, amely lehet, hogy a multik óhajainak annyira nem felelne meg, mint ez a mostani, de legalább a népfelségünk jegyében született volna, és működne ‘közmegelégedésre’ mindmáig. Én nem azt mondom, hogy a végül is megvalósított ‘rendszerváltós modell’ eleve ostobaság volt; de azt mindenképpen, hogy amivé máig fajult, az egész magyar társadalom érdekeivel homlokegyenest ellenkezik, mert bűnösen megosztja és szembeállítja egymással az embereket, ami nem más, mint szándékos energia-pocsékolás!
A tudatos és tervszerű rendszer-változtatásnak utólag csak akkor van, lehet valós létjogosultsága, ha az egész magyar társadalom javát szolgálja, ami csak akkor áll fenn, ha nem gyengíti, hanem erősíti, tehát egységessé integrálja a nemzet erőit. Az olyan rendszerváltás, amelyik a növekedés energiáinak a szétforgácsolását és az értelmetlen és alaptalan gyűlölködés elburjánzását eredményezi, - kifejezetten káros, és el kell gondolkodnunk rajta, hogyan hátrálhatunk ki belőle, csinálhatjuk vissza. De azon is el kell gondolkoznunk: kinek, és miért állhatott az érdekében, hogy minden éppen így történjen. Kinek állhatott az érdekében, hogy a magyar nép végletesen, s úgy tűnik, véglegesen megosztódjék, áthidalhatatlan szakadék keletkezzék a belterjes és bennfentes szekértáborok között; - olyannyira, hogy minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyuljon a nemzeti egység megteremtésére?! Talán mindezek a történések bele voltak kódolva a ‘rendszer-változtatás’ álszent modelljébe; gyakorlott ‘pszichológusok’ - jól ismerve a széthúzó magyar lelket - előrelátóan megtervezték, és gondoskodtak is róla, hogy szétmarjuk egymást. Az egyik oldal a Szentkorona-tanhoz ragaszkodik, vagyis ahhoz, hogy eredendően a magyar föld, a magyar haza jog szerint a szent koronáé; a másik oldal pedig épp most készül az ország maradék vagyonát is elprivatizálni, egyfajta már elfajzott proletár nemzetköziség nosztalgikus ‘eszmei talajáról’ elrugaszkodva. Ebből nem lesz soha kibékülés, vagy egyetértés - az ország s a nép meg lassanként elvérzik!  Nos, a nagykoalíció (‘azóta sem’ sikerült nyélbe ütni!) egy nagy kompromisszum kísérlete lenne; mármint meg kellene próbálni közös kormányba kényszeríteni a két acsarkodó ellenfelet, hogy fölös energiáikat ne az egymás elleni fenekedésre pazarolják; - hanem egyesítsék és hasznosítsák az egész nép felemelése céljából!                   

Meggyőződésem, hogy a magyar nép megosztottsága mesterséges és életellenes állapot, melyet nem a nemzet saját, immanens lelki tendenciái idéztek elő, hanem valamiféle kívülről belülre ráerőszakolt métely, amelynek sürgősen véget kellene vetni. Az ellentétek végletekig szítása helyett pozitív vakolásnak volna itt helye, mert ellenkező esetben Magyarország lakhatatlanná válik mindannyiunk számára. Hogy megpróbáljam mindezt jelképes nyelvezet szókincsével is megmagyarázni; tegyük fel a következőt: Magyarországon ma a két ‘vakoló világerő’, - a francia Grand Orient és az Angol Nagypáholy küzd egymással, hogy eldöntsék, melyik erő ‘felségterületévé’ váljék az ország. Mondjuk: az egyik az MSZP, a másik a Fidesz. Ám miközben szimbolikus és valódi eszközökkel is ádáz harcot vívnak egymással; megfeledkeznek arról, hogy mindkettejükbe be van építve a harmadik s ma már legerősebb világerő, az Illuminátusok Rendje, amely a globalizáció, az angolszász pénzhatalom, a Világállam kozmopolita küldötte, - amelynek éppen az a legfőbb célja, hogy a magyar nemzet erőit a végletekig megosztva legyengítse, egymás elleni testvérharcban megsemmisítse, hogy gyarmatosíthasson minket!
Ha ez sikerül neki; - Magyarországon sem jobboldal, sem baloldal nem marad...
Olyan építési tervrajzra s építészmérnökre lenne szükségünk, aki nem lerombolja vagy kiárusítja, hanem megmenti és felépíti nekünk a független, jobb jövőt.
Talán még nem késő kiegyezni egy nagykoalícióban, mielőtt elveszünk.

Vác, 2003. július 31.

                                                                 Czike László