Czike László
                  
                     Népfelkelés és rendszerváltás

Pozsgay Imre, a rendszerváltás egyik legkarizmatikusabb alakja, aki a Kádár János halála utáni belpolitikai „zűrzavarban” (természetesen mindez csak a politika csúcsán volt érzékelhető, a nép a megszokott mélabús unalomban végezte a mindennapi munkáját) külföldről nem átallotta a Pártjának hazaüzenni, hogy: „1956-ban pedig népfelkelés történt!”; Pozsgay Imre, aki korábban a Hazafias Népfront elnöke volt, majd az 1980-as évek vége felé, az MDF megalakulásakor annak egyik alapító tagja is lett; Pozsgay Imre, aki a rendszerváltásban szerzett érdemei alapján méltán lehetett volna a Magyar Köztársaság elnöke is; Pozsgay Imre, aki ma politológiát és politikát oktat, mint egyetemi tanár, - a rendszerváltó Pozsgay Imre jónéhány hónappal ezelőtt egy közszolgálati televíziós interjújában azt találta mondani, hogy: „Nem volt helyes állami döntés az, miszerint a kommunizmus időszakában felhalmozott súlyos külső államadósságot a társadalmi tulajdon privatizációjából akarták visszafizetni.” 
Senki semmilyen kommentárt nem fűzött ehhez a kijelentéshez!
Márpedig ebben a józan és bölcs mondatban a valós gondolkodás szállt szembe a képmutató látszattal, a festett világgal, amelyben ma élünk... 

Pozsgay Imrének a rendszerváltásra vonatkozó kritikájában ugyanaz az őszinte igazmondás, a lényeg egymondatos kimondása nyilvánul meg, mint az 1956-ra vonatkozó kitételében. Gondoljuk csak végig! Ha 1956-ban tényleg népfelkelés volt, akkor a Párt igen súlyos „hibát” követett el a forradalom idegen katonai erővel kollaboráló leverésével, hiszen magával a néppel szállt szembe, a nép akaratát verte le, majd a népen követte el a megtorlást is. Ami történt: a demokrácia lábbal tiprása; hiszen a nép-felkelés vérbefojtásából, a nép leveréséből, a megtorlások (a bosszú) talaján sehogyan sem születhetett „népi demokrácia”, a későbbiek (1957-1989.) folyamán sem. De a Rendszerváltó Pártállam is (újból) igen nagy hibát követett el, amikor is (1988. körül) eldöntötte, hogy a - nép részéről - jóhiszeműen a kezelésére bízott társadalmi tulajdont állítja „a kiegyenlítés forrásaként szembe” az 1970-es évek végétől egészen a rendszerváltásig (1990.) felhalmozott külső államadóssággal, vagyis hát feláldozza a nép tulajdon vagyonát, hogy abból kifizethesse a Pártállam lejárt hiteleit!
A hiba különösen a tekintetben esik „visszaeső jellege miatt” igen súlyos megítélés alá, mivel ismét csak tetten érhető, ezúttal egy másik külfölddel folytatott kollaboráció. A két időpont - 1956. és 1990. - történései között komoly hasonlóságok fedezhetők fel, ami analógiák felállítását is lehetővé teszi. Ennek részletesebb kifejtése előtt elméleti kitérőt kell tennünk!
A marxizmus azt állította, hogy a történelem osztályharcok története, mert a termelőerők, a termelőeszközök (technika és technológia) fejlődése az idők során fokozatosan kikényszeríti az idejét múlt termelési viszonyok ugrásszerű megváltozását, - ami mindig erőszakos úton, forradalommal történik, mert a feltörekvő „új osztály” (pl. a polgárság a kapitalizmusért) harcba viszi a széles néptömegeket a társadalmi rend megváltoztatására. Ennek a folyamatos és diszkrét szakaszokból (evolúció - revolúció) álló fejlődési trendnek a filozófiai alapja a hegeli dialektika egyik fő törvénye, miszerint a mennyiségi változások egy ponton minőségi változásba csapnak át. A tétel szerint a forradalmak spontán törnek ki - fizikai példát véve alapul: ha zárt térben a benzin-levegő (oxigén) keveréket (a gyú-elegyet) meghatározott mértéken túl komprimáljuk; az felrobban, ami a robbanómotor működésének az alapelve -, vagyis a nép fegyvert ragad az aktuális hatalom megdöntésére, ámde csak akkor, amikor már nem tud a régi módon élni, a regnáló hatalom pedig már nem tud a régi módon kormányozni. Ezt a kritikus, a forradalmakat közvetlenül megelőző köz-állapotot a marxista terminológia mintegy összefoglaló tudományossággal gazdasági, politikai és társadalmi válságnak nevezte, amelynek azután az egyetlen megoldása mindig - a forradalom... Hangsúlyozni szeretném, hogy jómagam anno 1977-ben, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szereztem diplomát, ám hogy mégsem váltam „megrögzött” marxistává, annak egyrészt ez a mechanikus társadalom-felfogás volt az oka, - másrészt viszont az a tarthatatlanul voluntarista és apologetikus ál-tudományosság, amely épp Marx Károly tanaival igyekezett megalapozni a létező szocializmus tudománytalan diktatórikus rendszerét. Más kérdés, hogy Marx a kapitalizmus politikai gazdaságtanát mélyreható „gyakorlati” (nagy-britanniai) tapasztalatainak elemzésével alkotta meg, és nem lehet elvitatni, hogy az a történelem-felfogás, amelyet Engels Frigyessel együtt történelmi materializmus elnevezéssel (ennek jelentős tétele az említett forradalmi elmélet is) hívtak életre; tetszetős eszmerendszer, amelynek  legsúlyosabb tévedése, mikor el akarja hitetni az emberekkel, hogy a forradalmak spontán, mintegy „önmaguktól”, kvázi tömegnyomásra jönnek létre. A marxizmus igen nagy „gyengéje”, hogy sohasem tudott igazán mit kezdeni az ún. nagy történelmi személyiségek történelem-formáló tevékenységével, hiszen ha elismeri a befolyásukat, akkor a saját dugájába dől, s a visszájára fordulhatott volna az egész elmélet. Ugyanis a magától keletkező forradalom teóriája nem egyszerű tévedés, hanem olyan tendenciózus hazugság, amely a spontán tömegakarat „törvény-szerű érvényesítésének” látszatát volt hivatott kelteni mindazokban a tragikus történelmi esetekben, amikor elit-klikkek (pl. „bolsevikok”) döntöttek a nép feje felett a nép sorsáról; mindig a népfelségre, a demokráciára való hivatkozással, sőt, a nép harcos tömegerejének, véráldozatának a felhasználásával...
Forradalmak ugyanis önmaguktól soha nem keletkeznek, nem törnek ki. A forradalmakat - mint bármilyen más társadalmi jelenséget is - emberek, agresszív emberi érdekcsoportok szervezik meg, előre kitervelt célokért, az eszközök tudatos megválasztásával. De a legcinikusabb - talán nem is árt már egy kicsit előbbre szaladni! - retorikára vall, kvázi számon kérni a népet: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” (Antall József), amikor ha valaki, a köztársaság első rendszerváltó miniszterelnöke pontosan tudta, hogy „a rendszerváltást”, a nép feje felett döntve a sorsáról, ellentétes érdekcsoportok kiegyezéseként hajtották végre, s csak azért vér nélkül, mert a nép fellázítása most senkinek nem állt érdekében, nem úgy, mint 1956-ban. Akkor az állampárt liberális szárnya belekergette a népieket és a népet az öngyilkos szabadságharcba, mert érdekében állott volna, hogy „kikaparják a számára a gesztenyét”, a Szovjetúniótól való elszakadást,  hiszen a függetlenségünk kivívása azonnal a liberális Nyugathoz való csatlakozást jelentette volna. A rendszerváltáskor viszont már nem volt értelme „spontán népfelkelést szervezni”, ez semmilyen érdekcsoportnak nem állt érdekében; ismeretes, hogy a szovjet hadsereg nem sokkal a rendszerváltás után (1991.) szinte magától kivonult az országból. De a népfelkelés ezúttal nemcsak ezért maradt el; külön „kontra-indikációja” is volt! Tudniillik az, hogy amennyiben a nép még idejében feleszmél, vagy még idejében felvilágosítják; holtbiztosan „gondoskodott” volna az év-tizedek alatt felépített társadalmi tulajdona maradéktalan megőrzéséről... 
Folytatva az analógiát: 1956-ban a magyar nép önrendelkezési jogot,  politikai függetlenséget akart, amelynek a kivívását a Nyugat akkor „még korainak” tartotta - mellesleg „éppen kapóra jött” a szuezi válság, ahol szintén fennállt a veszélye, hogy az USA és a Szovjetúnió szembe- kerülnek egymással -, ezért eleinte is csak látszólag buzdította a magyar népfelkelést, majd mikor már az oroszokkal való katonai konfrontáció lett a tét; magára hagyta a forradalmunkat, s engedte, hogy az orosz hadi-gépezet, miután leverte azt, - visszaterelje „az átmenetileg elbitangolt” Magyarországot a közös kommunista karámba. 1990-ben a magyar nép polgárosodást, vagyoni és jövedelmi függetlenséget akart (volna); amennyiben egyáltalán megkérdezik a magyar népet, mit is akart (volna) valójában a 45 éves kommunizmus és a szovjet megszállás után, illetve helyett. A rendszerváltás - 34 év késéssel, de - megteremtette a politikai függetlenséget, melynek a reményét a nép 1956-ban már elveszítette; ám helyette (cserében?!) elvette a nép társadalmi tulajdonát, a felhalmozott külső államadósság kvázi-jelzálog fedezeteként... Mindenünket tehát nem kaphattuk vissza, egyszerre; de mit ér a szabadság bármi vagyon nélkül?!
A létező szocializmus 1960. és 1990. között szerény megélhetést, de anyagi biztonságot adott a legtöbb magyar családnak, amiért viszont „cserében” le kellett mondanunk a politikai függetlenségünkről. A rendszerváltás 1990-ben visszaadta az önálló, szabad gondolkodás lehetőségét, a politikai függetlenségünket; azonban elvette egyetlen felhalmozott vagyonunkat, a társadalmi tulajdont, miáltal megszűnt a létbiztonság. Tán erre célzott megállapításával Pozsgay Imre, tán nem...
Mindenesetre így történt.
A történelmi analógiát a kollaboráció megismétlődésében látom. Orbán Viktor, a Magyar Köztársaság korábbi miniszterelnöke - akkor még csak mint a Fidesz elnöke - mondta még 1997-ben az uralkodó MSZP-SZDSZ koalíciós kormányról: „A kormányt a kádári megtorlások szellemisége tartja csak egyben.” (Ezt egy korábbi mondása vezette be: „Ami összetartozik, most összenő.”) Kétségtelen tény, hogy 1956-ban a Párt népi szárnya harcolt a liberális szárny ellen, és amikor eljött az igazság pillanata, akkor a Nagy Imre miniszterelnököt befolyásoló, elbizonytalanító liberálisok elárulták őt, és vele a forradalmat is. Az a tény, hogy Kádárral sem a népiek (a nép) jutottak hatalomra, megmutatja, hogy a megtorlást nagyjából azok vezényelték, akik „behívták” a szovjet csapatokat, vagyis elárulták a magyar népet. A kádári megtorlások szellemisége egybeforrott  a kollaborációval, amelyik egy tál lencséért eladta a függetlenségünket...
A rendszerváltás történelmi mozzanatában (1990.), annak legfontosabb motívumaiban is rendre tetten érhető „a rendszerváltó elit” kollaborációja; csak hát kicsit bonyolultabb mechanizmusok formájában... A történelmi materializmus gazdasági, politikai és társadalmi válsághoz kötötte a forradalmak kirobbanását, - mármint „a spontán-forradalmi” elmélet keretében. Tekintettel arra, hogy 1989-1990-ben a magyar népnek nem tetszett forradalmat csinálni, - az elit inkább rendszerváltást csinált..., a nép nélkül, a nép feje felett; sok tekintetben a nép akarata ellenére. (Ha  a magyar nép tudta volna, hogy a rendszerváltás a társadalmi tulajdon és a létbiztonság elveszítését hozza, továbbá tartós szegénységet az ország lakosságának legalább a fele számára, akkor szinte bizonyosan továbbra is inkább a politikai függetlenség hiányát választotta volna, s nem az élet-színvonala drasztikus, 30-40 %-os visszaesését, vagyis a nyomort.)
Magyarországon 1989-ben egyáltalán nem volt forradalmi helyzet; az ún. „válság” is csak az uralkodó reform-kommunista elitet jellemezte, tudniillik nem tudtak már a megszokott módszerekkel tovább uralkodni. A nép  akkor még „viszonylag jól” élt; sem rendszerváltást, sem privatizációt nem követeltek széles néptömegek, tüntetések az utcán. Amennyiben pl. nép-szavazás keretében megkérdezik a népet, akar-e általános privatizációt, hogy elveszítse a saját társadalmi tulajdonát; akarja-e a multinacionális cégek túlsúlyát és uralmát a reklámokban, mindenfajta szponzorációban, az árak felhajtásában, a televíziós műsorokban és általában a médiában,  Magyarország gazdasági növekedésében, gazdaságpolitikájában, sőt, a politikában is (!); akarja-e a rendszerváltást, hogy szabad legyen, de ne legyen semmije, s akarja-e a szocializmus helyett a monopolisztikus vad-kapitalizmust, akkor a többség egyértelmű nemmel válaszolt volna.
Ha végigtekintünk a rendszerváltás óta eltelt 13 év politikai történetén, megállapíthatjuk, hogy ez a történet is a népiek teljes vereségével, sőt, a politikai hatalomból való „végső” (netán végleges) kiszorításáról szól. Jól megfigyelhető, hogy fokozatosan megszűnt a rendszerváltó MDF néppárt-jellege; mindamellett, hogy már Antall József pártelnök (1990.) is inkább nemzeti-liberális politikus volt, mintsem néppárti... De mára sorban eltűntek a Parlamentből az összes „néppártszerű” pártok: a Keresztény-demokrata Néppárt (KDNP), a Magyar Demokrata Néppárt (MDNP), a Független Kisgazdapárt (FKgP), legutóbb a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) is. A parlamenti hatalmat négy liberális párt (az MSZP, az SZDSZ, a Fidesz és az MDF) gyakorolja; hívassák bár magukat szocialistának, szabadnak, polgárinak vagy demokratának, - ez a lényegen mit sem változtat. Az első nemzeti liberális miniszterelnök, Antall József híres mondása - „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője!” - ma már éppen úgy idejét múlta, mint a „népiesség”, hiszen a kereszténység és a liberalizmus a Parlamentben ‘nem férnek’ össze... A liberalizmus lényege a kozmopolita világpolgárság, minden eladható; s ez szemben áll a keresztény „népnemzetiséggel”, a haza szeretetével. Noch dazu a keresztény gyökerekre utaló kitétel (hivatkozás) végül kimaradt a kibővülő Európai Únió közös alkotmányából is; annak ellenére, hogy az EU-parlamentben jelenleg többségben vannak a kereszténydemokrata néppártok. Tehát az események tükrében a jövő sem Magyarország, sem az EU tekintetében nem tűnik „keresztényebbnek” a liberális jelennél.

Előbb a nemzeti függetlenség (1956.), majd pedig a nemzeti működő tőke (1990.: privatizáció), s végül a magyar termőföld (?). Hiába mondta Orbán Viktor - még mint miniszterelnökünk -, hogy „Brüsszel nem Moszkva!”; sajnos az, még ha „nyugati irányban” fekszik is Magyarországtól, mert a komprádor burzsoáziánk (a liberális rendszerváltó elit) viselkedése az irányváltástól mit sem változott. Teljesen mindegy a számukra, hogy a KGST-ből az Európai Únióba tartunk; ha van még értékesíthető portfolió...
Így lettünk: népköztársaságból - köztársaság; majd a köztársaságból Magyar Köztársaság Rt. A nép nélkül elvégzett rendszerváltás, illetve minden magyar vagyon lopakodó privatizációja után.           

Vác, 2004. január 12.
                                                             Czike László